Ha jobban belegondolok, még a szöveg is stimmel valamennyire...

Szóval ott tartottam az előző blogom végén, hogy felvittek totál bekábítva az Őrző nevű szobába, és közölték velem, hogy másnap délelőtt láthatom majd a gyerekemet. De mivel innentől a babát nem kell várnom már tovább, ez már egy másik bloghoz tartozik...

Mondanom sem kell, nagyjából 1,5 óránként felocsúdtam a delíriumból, és érdeklődni kezdtem hány óra van. Biztos a nővérkék agyára mentem már, de ha az ember kába is, meg időérzéke sincs, az ilyen. Aztán végre csak reggel lett, és akkor... megtudtam, hogy a császár műtéte nem vészes, de ami utána van, na az nagyon durva.

A jótékony homály és ami utána van...

Laza tíz perc alatt valahogy felküzdöttem magam ülő helyzetbe, addig is úgy fájt a hasam, hogy azt hittem berosálok. És ez még semmi volt ahhoz képest, amikor felálltam, és megpróbáltam kimenni a mosdóba... ráadásul lement a vérnyomásom, szédültem, és azt hittem mindjárt elájulok, szóval végül az egyik nővérke segített, hogy zuhanyozni tudjak. Nem tartozik életem dicső pillanatai közé, az biztos. Az a vicc jutott eszembe a nyugdíjasokról, akik csigát gyűjtenek. Mire lehajolok, a csiga huss...! Na ez pont ilyen volt, de csak a kínomban röhögős részig jutottam.

Minden esetre nem volt mese, menni kellett, mert a babák meg a további kórterem egy másik szinten volt. Az őrzőben még volt rajtam kívül három, már korábban megismert császáros anyuka, szóval kedélyesen elpoénkodtunk azon az "ámokfutáson", amit rendeztünk, mire leszenvedtük magunkat a másodikra.

Úti célunk és főhadiszállásunk

Mivel tömeg volt, ezért a kétágyas kórteremről szólt vágyálmom szintén dugába dőlt. Volt ötágyas kórterem, cuftig feltöltve, és kész. WC a folyosón, papír akkor, ha viszel magaddal, légkondi és függöny az ablakon nuku, viszont hőségriadó volt végig a három nap alatt, úgyhogy ráolvadtunk az ágyunkra. Én az ablak mellett kaptam helyet. A mi szobánk különlegessége az volt, hogy ötünk közül hárman voltunk császárosok, és mindenkinek lánya volt. Mikor végre megkaptuk őket, konstatáltam, hogy valahogy az enyém tűnik a legnagyobbnak.

Mert nem sokára megkaptuk őket. A babám egy nagy, átlátszó falú műanyag kocsiszerűségben aludt, ahogy a többi baba is. Szépen felöltöztették a csecsemős nővérek, és teljes biztonságban érezte magát. Mint kiderült, ha alszik, ágyúval sem lehet felébreszteni, ami végül is jó jel!

A baba kabin

Én viszont hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni. Olyan hihetetlen volt, hogy ő az én babám! Egy ilyen nagy baba rugdosott, még az előző nap is! És most itt van, ismeretlen ismerős, és továbbra is össze leszünk kötve, csak valahogy másképpen, mint eddig.

Aztán nem sokára jöttek az első rokonok, úgyhogy - fél kézzel a hasamat szorítva, másikkal meg a kocsit tolva- kiballagtam, hogy megmutassam a vadi új jövevényt. Mindenkinek nagyon tetszett, fotózkodtak, gyönyörködtek, odaadták a szajrét, amit hoztak, aztán végre elmentek, én meg ledőlhettem egy kicsit aludni. Hulla fáradt voltam. Ez amúgy a többi napon is így volt, de szerencsére a seb minden nap jobb lett egy kicsivel.  

Szintén nem az enyém, de a hangulat hasonlít

Délután általában jöttek a csecsemős nővérek, és elláttak minket infóval. Megmutatták hogy kell pelenkázni (mondjuk ebben profi voltam, mert még élt bennem az emlék, hogy pelenkáztam a húgomat kamaszként), és szoptatni (ezért viszont hálás voltam, mert csak elméletben volt meg a dolog)

Lassan kiderült, hogy egy sajátos szubkultúrába kerültem. Itt nem számít mivel foglalkozol, van-e eszed, humorod, szépséged vagy bármid, amivel a kinti világban érvényesülni tudsz. Csak egy dolog érdekes: tudsz-e szoptatni vagy nem. És a helyzet az, hogy a mi párosunk halmozott hátránnyal indult, mert nekem nem nagyon volt tejem, a baba meg elég hamar elvesztette az érdeklődését ahhoz, hogy kitartóan vákuumozzon. Hogy lesz ebből bármi...? Az elején tényleg nem tudtam. Maradt a kórház által bekevert cukros víz, és az egyre növekvő kétségbeesés. És a helyzet az, hogy akinek a sebe is fáj, meg a hormonjai is csúcsra járatottak, az ilyen helyzetben tényleg masszívan kétségbe tud esni. Főleg akkor, ha olyan családban nő fel, ahol az egyik leginkább főben járó bűnnek az számít, hogy ha valaki, akit szeretsz, éhen marad a környezetedben...

Az elérendő cél

Így aztán minden nap jártam a csecsemős nővérek nyakára hogy mit kellene csinálnom, és próbálkoztam. Kiderült, hogy van valami műanyag izé, amit fel kell tenni, és ettől a gyerek könnyebben rácuppan a cuppannivalóra. Úgy hívják, hogy bimbóvédő. Úgyhogy másnap vetettem egy olyat a párommal, és hajrá. Csodák csodája, működött! Ezzel a baba már vidáman szivornyázott. Sok mindent még nem tudott, de elég lelkes és kitartó volt, szóval gondoltam, majd megjön a másik része is. Mindenki azt mondta, a sok próbálkozástól megindul a tej is.

A bimbóvédő

Meg is indult, de csak a harmadik nap táján. Addigra az én lelkes csecsszopóm, már volt, hogy 1,5 óráig nyomta egyhuzamban. Gondoltam, akkor azért már csak van valami! De mikor megmértem etetés előtt meg után is, kiderült, hogy ez alatt az idő alatt egyetlen grammot sem szedett magára. Szóval valami van, de nem az igazi.

Nekem ez a mondat mindig az ő hangján szólal meg...

Minden esetre, mire letelt a kötelező 72 óra, már sokkal bizakodóbb voltam. Rutinszerűen mentem a reggel hatos injekcióért, amivel a vérhigítót kaptuk, meg a napi három vérnyomásmérésre is. Esténként fájdalomcsillapítót osztottak, de az első napot leszámítva már nem kértem, mert a seb egyre kevésbé fájt, néha már tudtam járni egyenes derékkal is. A kisbabám is egészen példásan viselkedett: sokat aludt, keveset sírt, és bár néha dührohamot kapott, hogy alig jön valami, de kitartóan próbálkozott, a tej előcsalogatásában, és végül a bimbóvédőn már mutatta is pár tejcsepp, hogy jó úton jár. 

De azért a helyzet az, hogy nagyon vártam már, hogy végre hazamehessek. Az utolsó nap reggelén, a szobatársakkal örömmámorban (és persze a saját izzadságunkban) úsztunk, hogy végre olyan helyen leszünk majd, ahol nem kell percre beosztani, mikor ki zuhanyzik, lesznek olyan extrák, mint a redőny, nem érdeklődnek állandóan arról van-e már székletünk, és nem kapunk oltást hajnali hatkor. Persze azért kaptunk még egy receptet, hogy további tíz napig higíthassuk a vérünket, de mi ez ahhoz képest, hogy szabadulunk! Végre rendes ruhát vehettem az agyonizzadt szoptatós hálóing helyet, és visszatérhettem a való világba! Ami azért már sosem lesz olyan, mint eddig volt, mert most már itt lesz velem a lányom is, és akárhogy is nézzük, ezzel az életem  alapjaiban megváltozik. De erről majd legközelebb...