Azért annyira nem lázadok, mint Freddie...

Most, hogy a dolgok kezdenek rendeződni, a régi életem lassan újra kopogtat az ajtón, és én tárt karokkal várom vissza. Bár szintén babás kolléganőmmel még elvétve sóhajtozunk azon, milyen szép is lenne eljutni egy moziba vagy színházba, a helyzet már határozottan nem tűnik reménytelennek! Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy egyrészt nem félek már kimozdulni a gyermekkel, másrészt lett szabadidőm, amit az olyan kötelező programokon kívül, mint amilyen a bébicuccok vasalása meg a mosogatás, olyan dolgokkal töltök, amikkel régen is. Újra kezdtem például a spanyol tanulást. Bizony! Aki nem hitte volna, kiválóan lehet szavakat tanulni fejés közben. Ha elég nagy a pohár, mert különben mellé megy, de ez elenyésző kár a tudás oltárán.

Na igen. Életről és moziról álmodom...

Ráadásul ünnepélyesen jelentem, szereztem kismama bérletet, és a hétvégén tömegközlekedtem! Családostul. Bizony! Szerencsére a múlt héten meglátogatott egyik kisgyerekes ismerősöm, aki elkötelezett hordozókendő hívő, és végre kiokított, hogyan tudom helyes napsárga kendőmmel úgy magamra kötni a kölyköt, hogy ne essen le. És mivel a puding próbája az evés, ki is próbáltam, és bár elsőre nem volt még tökéletes a dolog, de nagyon élveztem, hogy a rengeteg cucc meg macera helyett, ami a babakocsizással jár, úgy jutok le a parkba, hogy a kendőn és a babán kívül persze, csak a kulcsom meg a telefonom van nálam.

Az én kendőm is ilyen, de a magabiztos mosoly még hiányzik

Mikor ezt így sikerült abszorválnom és gondolatban büszkén megveregettem a vállamat, kiderült, hogy a hétvégén meg kell látogatnunk a dédszülőket, merthogy eltelt már két hónap és még nem látták a jövevényt, ráadásul van rá esély, hogy egyikük (a párom nagyapja) nem sokára a kórházi koszton tengődik majd, úgyhogy jobb, ha sietünk. Normál esetben ilyenkor szólok apukámnak, aki egy idő után megjelenik a kocsijával, és elvisz minket oda, ahová akarjuk. De ebben az esetben sajnos nem volt ilyen jó dolgunk, mert az öcsém gyorsabb volt, és már elkérte a kocsit, hogy könnyebben tudjon költözködni.

A kocsi tovatűnik, de nélkülünk

Így aztán leültünk gondolkodni, hogyan tovább. Mert a két dédszülő hál' Istennek egymás közelében lakik, de ha nem kocsival megyünk, akkor addig minimum 1 hév és két villamos visz el minket a célpontokig, ami azért babakocsival elég macerás lenne. De mit nekem babakocsi, már tudok hordozókendővel is szaladgálni - mondtam én.( Ja. Egyszer valóban volt rajtam...) 

A régi életemből a bátorságom még mindig megmaradt, úgyhogy elővettem a kendővel adott használati utasítást, és röpke negyed óra alatt, miközben a párom hangosan biztatott, illetve huzigálta a kendőszárakat hogy jobban tartsanak, a pelenkázó cuccal és némi plusz ruhával útnak indultunk mindhárman.

... vagy legalább emelni

Mikor végre sikerült a gyermek lábát is jó helyre suvasztani (asszem) el is aludt, úgyhogy nem volt különösebb gond. Bár a hévmegállóban azért még igazítottunk egyet a kendőn.

Menet közben újfent hálát adtam a remekül működő pedagógus gyerekemért, mert kattoghatott a hév, szirénázhatott a rendőrautó, ő úgy aludt, mint a tej. Kiderült számomra, hogy az idősebb néniknél még mindig a népszerűségi lista tetején állunk, mert most is megszólítottak, csak már az iránt érdeklődtek, mennyi idős a csöppség. Aki azért hordozókendőben nem is volt már annyira csöpp, mert elérte az öt kilót. 

Ha a villamos nem is aluszik, de legalább a gyerek a villamoson

Így aztán viszonylag kevés viszontagság árán befutottunk a párom nagyapjához, aki a többiekhez hasonlóan azonnal elolvadt a dédunokájától, és vagy egy óra hosszát csodálta. Azért csak annyit, mert utána elérkezett az etetési idő. Szerencsére a kaja mindig nálam van ugye, úgyhogy átvonultam szoptatni a másik szobába. Ez alatt a párom meg a nagyapja bőszen poharazgattak, hiszen még nem volt idejük koccintani az új jövevény egészségére. Utána én is ürítgettem, de csak a baba pelenkáját, utána viszont elindultunk a másik dédszülőhöz is.

Elég szolidan, de csak megvolt ez is

Ezúttal a sikeren felbuzdulva használati utasítás nélkül kötöttem fel a kendőt és a gyereket, de kiderült, hogy azért ennyire nem kellett volna nagyképűnek lennem, mert ahogy megtettünk pár métert, a feneke határozottan elkezdett lefelé tendálni. Ez azért is volt gond, mert előtte megláttam egy cukrászdát, ahol természetesen azonnal kompenzálni akartam, hogy én már nem is poharazgathatok, és ezért szert tettem két gombóc fagylaltra. A hátralévő két megállónyi távolságot úgy tettük meg, hogy egyik kezemben a tölcsért egyensúlyoztam, karommal tartottam a gyerek fejét, a másik kezemmel meg a fenekét nyomtam fölfelé, hogy le ne csússzon. Még szerencse, hogy közismerten elég gyorsan szoktam fagylaltot enni.

Ha már lúd...

Végül aztán csak elevickéltünk az én nagymamámhoz is, aki szintén nagyon örült, hogy látja a babát. Rajta kívül csak anyám és két testvére volt a környéken, ami tiszta mázli, mert errefelé, a sztenderd a 10-12 rokon, aki épp véletlenül erre jár és benéz, lévén anyámnak négy testvére van, és közülük kettőnek is 4-4 gyereke született. De ők éppen valami futóversenyen voltak. Itt is elvoltunk egy órát, majd megint átmentem a másik szobába szoptatni, és ez alatt anyám a párommal társalgott. Szerencsére csak találtak közös témát, mert ugyan az anyám egy földtől elrugaszkodott művészlélek, a párom meg egy rendkívül realista kocka, de mindketten képtelenek életre rúgni magukat, ha nincs kávé a közelben, így aztán kávé és kávézó tippeket cserélgettek egymással, míg a baba békésen szivornyázott. Szerencsére az idegen környezet éppúgy nem veszi el a kedvét az evéstől, mint a zaj az alvástól. Az én lányom...

Nahát! Lett közös témájuk!

Innen már "csak" haza kellett jutnunk. Addigra már sötétedett, és egyre hidegebb lett, a villamos is elment az orrunk előtt, úgyhogy negyed óra sétával elballagtunk a másik vonalig. A gyerek továbbra is békésen aludt, ellenben én hulla fáradt voltam, a párom meg szokás szerint halálra aggódta magát, hogy meg fog fázni a háta, merthogy az szabadon van. Minden meggyőző erőmet latba vetettem, hogy ne adja oda a saját felsőjét hát melegítés céljára. Ez ugyan gáláns tett lett volna, de a baba hozzám simul és az én immunrendszeremből adok át neki a tejjel napi hétszer, a páromat viszont jó pár éve ismerem, és tisztába vagyok vele, hogy egy ilyen akciótól a végén ő fog megfázni, és akkor a tejmelegítés mellett neki is hordhatom majd a forró teát meg a gyógyszereket. A dilemmát aztán az oldotta meg, hogy eszembe jutott az a  flanel pelenkaféle, amit az anyósjelölttől kaptunk az első állomáson. Ezt ráterítettük még a baba hátára, és mindenki megnyugodott, mi pedig szép lassan hazajutottunk. Otthon azért mindenki kapott egy meleg fürdőt, mit ne mondjak, kedvenc utódunk a máskor utált fürdést több, mint élvezettel fogadta.

Bizony, a mi kiscicánk egyre jobban szeret fürödni

Az már csak hab a tortán, hogy végre, 10 hónap után először zumba órára is eljutottam! Majdnem sírtam a meghatottságtól, hogy végre ugrálhatok. Mondjuk a dolog egész napos tervezőmunkát igényelt, mert egyrészt találnom kellett valakit, aki addig vigyáz a babára (ismét csak anyósjelölt), másrészt egész nap azzal szórakoztam, hogy tudom kitolni az etetési időket úgy, hogy pont beférjen az a 1,5 óra, amikor nem vagyok otthon. Némi nosztalgiával gondoltam azokra az időkre, mikor az döntötte el megyek-e edzésre, hogy van-e kedvem hozzá, de aztán rájöttem, hogy kit érdekel? Van egy gyerekem, és mégis csinálhatok olyan dolgokat, mint ezelőtt! Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, innentől minden babás blogomhoz csatolok egy valamilyen módon kapcsolódó zeneszámot, és visszamenőleg is kiegészítettem az eddigieket. Mert bizony, most már van időm! Ilyenekre is...