Egyéniség egyedi problémákkal?
Megint rég nem írtam, de az a helyzet, hogy a változatosság kedvéért este megint olyan fáradt vagyok mostanában, mint a dög. Eszter nő, mintha húznák, és egyre ügyesebb, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Még nem jár, de baromi gyorsan mászik négykézláb, és nyilván sokkal több mindent elér, mint korábban, kíváncsisága pedig határtalan, így aztán mindenhez hozzányúl, amihez csak tud. És mivel a korábbi mérsékelt rumlit mostanra átváltotta a feneketlen káosz, elég sok mindenhez tud.
Tele tágra nyílt szemű kíváncsisággal
Ezek mellett folyamatosan karattyol, egyre több szót tud részben vagy egészben, és egyre jobban ki tudja fejezni magát. És miközben folyamatos bennem a "csak ezt a napot éljem túl" érzése, néha megállok, és rácsodálkozom milyen hihetetlenül gyorsan fejlődik, és milyen elképesztően izgalmas ez az egész! Mert akárhogy is nézzük, most már egészen önálló emberi lény, és bizony kezd megjelenni a saját egyénisége. Mi pedig, be kell valljam, minden apró bosszankodás ellenére kezdünk mélységesen beleesni a saját gyerekünkbe. Furcsa kettősség, nem?
Még egy macskának is lehet Janus arca, hogyne lehetne egy szülőnek?
Nézzük, miket is sikerült mostanában megtudnom a kisasszonyról: a mozgásfejlődése továbbra sem olyan gyors, mint a kortársainak, de egyre inkább rájövök, hogy ennek az a fő oka, hogy az apjára ütött, így amíg nem teljesen biztos a sikerben, inkább neki se áll. Viszont amikor végre eljut odaáig, hogy mondjuk segítség nélkül feláll (kb 3 hónappal az után, hogy ez már támasztékkal simán ment neki) akkor egyenesen áll, mint a cövek, és fülig ér a szája.
Azért ennyire nem rózsaszín a helyzet...
Imádja, ha foglalkoznak vele, de továbbra is csak akkor barátkozik, ha meghagyják neki az első lépést. Aki ráakaszkodik, azzal nem smúzol szívesen. És, bár az öreg néniknek is szívesen bearanyozza a napját, egyre jobban érdeklik a hasonló korú (vagy kicsit nagyobb) gyerekek. Az érzés egyébként kölcsönös, így aztán egy idő után egész jól eljátszanak. A konfliktusokat egyelőre nem viszi végig, ha egy gyerek elveszi a játékát, rezignáltan elindul, és keres egy másikat.
Úgyis csak a kocka számít ;-)
Ha játék, akkor első helyen most éppen a rakosgatós játékok állnak a labda mellett (természetesen), de továbbra is nagyon szereti a könyveket meg a hintázást. A séta szó hallatán is örömmámorban úszik, és azonnal hozza a cipőjét. Ennél jobban már csak a hordozós sétának örül, ha meglátja, majd kiugrik a bőréből, és alig lehet felcsatolni, mert azonnal fel akar szállni.Azóta sem lett bújós, de... micsoda véletlen! Ha a hátát vakargatom vagy masszírozom, akkor azonnal abbahagyja, amit csinál, és kéjesen elnyújtózik. Ezt mindkét szülője mélységesen megérti, mert persze jóízű hátvakarás nélkül is lehet élni, csak nem érdemes.
Na ja
A babák meg a plüssállatok nem nyűgözik le különösebben, az ágyából is akkurátusan kihajigálja őket, úgyhogy ebből a szempontból sem különösebben szentimentális. A kedvenc takarójához viszont ragaszkodik, anélkül nem nagyon alszik el. De hogy fogom így az egyre hűvösebb időben kimosni...?
A reggeli és esti tejről továbbra sem mond le, de szerencsére aludni is szeret, meg enni is. Mostanában már igyekszünk megismertetni azokkal az ételekkel is, amiket mi eszünk, hiszen már hat foga is van, és így kiderült, hogy az apja meglehetősen fűszeres chilijét és curryjét is két pofára falja. Kenyérrel persze. A fokhagymának még a szagától is boldogan vigyorog. Hiába, az én lányom! Is. Ha valami olyat kap, ami nagyon bejön neki, akkor elkezd valami belső ütemre mocorogni az etetőszékben. Kicsit olyan, mintha ülve táncolna. Nagyon cuki!
Kedveli a jó sűrű, tápláló leveseket, például a tárkonyos ragulevest, az édesség azonban továbbra sem hozza lázba. Főleg annyira nem, mint engem... mázlista.
... és ez még fagyi nélkül is megy!
Amiket utál, azzal valószínűleg a többi gyerek is így van. Első helyen az orrszívás áll, és ez kollektív, mert leszorítani egy üvöltő gyereket, és ráerőszakolni az orrszívót, elég rémes dolog egy érző lelkű szülőnek. De ha muszáj, hát muszáj.Természetesen nem barátja a szem leragasztásnak sem, amit most újra minden nap csinálnom kell, de most mintha jobban bírná, mint az első etapban. Lehet, hogy azért, mert most olyan tapaszt kapott, amit nem tud leszedni. Igaz én is alig, úgyhogy esténként azért megvan a magunk kis kétszemélyes ütközete, mire sikerül valahogy leválasztanom róla. A pelenkázás is utált tevékenység maradt, csak ezt sokkal gyakrabban kell, mint orrot szívni. Most viszont már az eddigi kapálózás kiegészült azzal, hogy mihelyt kihúzom alóla a műsoros pelenkát, felpattan, és eldzsal a kanapé másik végébe, meztelen fenékkel. Ha pechem van, oda is pisil, mire sikerül elkapnom. Ma kétszer volt pechem...
Túl sokszor látom ezt mostanában
