Bizony, ez a bejegyzés a decemberi ünnepek, és kedvenc leánygyermekünk találkozásáról szól. Merthogy úgy döntöttünk, most már öt hónapos nagylány, végre megpróbálkozunk a naagy, családi ünnepekkel.

Namármost, ez eleve okoz némi feszültséget köztünk drága párommal, mert az ő családja két főből áll, az enyém meg kb. negyvenből. Negyven embert rázúdítani egy ekkora babára azért nem egészséges, de a két főben meg mi a kihívás? Így aztán végül a családi Mikulásozással kezdtünk, ami az én rokonságomban divat, de most kivételesen elég alacsony látogatottsággal, mintegy 10-12 fővel bágyadozott, ami kezdetnek pont ideálisnak tűnt.

Csak a nagyja apraja...

Nálunk ez úgy zajlik, hogy valaki, (általában az apám, akinél már adott az ősz haj és szakáll) beöltözik Mikulásnak, aztán a legkisebbtől a legnagyobbig sorra veszi a családtagokat, és némi élcelődés után átadja nekik a termetes csomagokat. Zajlik mindez a keresztanyám külvárosi házában, és a gyerekesek között elég nagy népszerűségnek örvend.

Ő is beöltözhetne persze...

Természetesen az első kihívás az odajutás volt. A majdani Mikulás autójába szuszakoltuk be magunkat, bár gyorsan kiderült, hogy a bazi nagy bundazsák a gyerekkel együtt már alig fér be az autós ülésbe. Korábban még befért, de az bundazsák nélkül volt, és 1,5 hónappal korábban, merthogy ritkán kocsikázunk. Marha hideg volt, a két fiú (az apám és a párom) egyre idegesebb, az idő kevés, a gyerek vinnyog, mert beszorítottuk... valahogy sikerült azért megoldani a dolgot, de szegényt úgy kellett begyömöszölni végül, hogy át tudjuk vezetni a biztonsági övet is. De legalább az utat végigaludta, mert megmozdulni nem tudott, úgyhogy sok egyéb választási lehetősége nem volt. 

Kitörésre semmi esély

Megérkezésünkkor a jelen lévő rokonok azonnal ránk vetették magukat, mert az én családom, lelkes, olaszos fajta. Eszter persze ebből csak annyit értett, hogy nagy a zaj és kiabálnak, szóval eltörött a mécses. Nagyon cuki volt pedig, még a rénszarvasos rugdalózóját is ráadtam, de így aztán a megszeppent rénszarvasbébit egy üres szobába menekítettük, ahol sikerült annyira megnyugtatni, hogy a Télapó debütálására újra előmerészkedjünk.

Ezt szerencsére elkerültük

Természetesen ő is kapott csomagot, és velem együtt "járult" a mindentudó Mikulás elébe, így nyugodtan fogadta a jelenlétét. Mivel egyelőre csak tejet eszik, sok hasznát nem látta a piros zacskócskáknak, egyet kivéve, amely előrelátó módon egy rágókát és egy adag popsitörlőt tartalmazott. De hogy neki is meglegyen az öröme, a hajcihő után újra visszavonultunk a pánikszobába, és kapott egy kis tejet, ami jelentősen megdobta a kedélyét. Közben a család egy része is elpárolgott, és teli hassal, a hátramaradt 5-6 emberrel már egészen fesztelenül viselkedett. Csak hazafelé nyüglődött kissé, pedig akkor már nagyon figyeltünk arra, hogy ne szorítsa a biztonsági öv.

De mikor hazaértünk, kiderült, hogy bánatának teljesen más oka volt; neki is volt egy csomagja számunkra a pelenkájában, ezt azonban a nagy vendégeskedésben elfelejtettük csekkolni... szerencsére, mivel váltás ruhát nem vittünk magunkkal. Kellett volna.

A csomag és az ő tartalma

A tapasztaltak után úgy döntöttünk, a karácsonyi nagy, családi banzájt most kihagyjuk. Akkor ugyanis teljes létszámban fordult elő a rokonság, ráadásul vannak olyan felforgató elemek, mint az unokatesóm négy bájos gyermeke, akik bármilyen lakást három perc alatt indiánüvöltéssel atomjaira kapnak, és elég veszélyesek lehetnek, a mi liliomlelkű csöppségünk számára.

Mit ne mondjak, életem legnyugisabb karácsonyát töltöttem el így! Szereztünk egy helyes kis fát, az egyik nagyi adott hozzá karácsonyfa talpat, a másik sütött karácsonyi sütit, a szomszédja halászlevet küldött, aztán a gyermek délutáni szunyája alatt mindent gyorsan feldíszítettünk, mikor felébredt ünnepélyesen felkapcsoltuk a tűz- és balesetbiztos ledes égősort, és ünnepélyesen kibontottuk az ajándékokat. Ezután rövid pihi következett, utána pedig nekiálltunk, hogy összeüssük a karácsonyi vacsora hiányzó második fogását. Se tömeg, se stressz, se veszekedés. Hát karácsony az ilyen?

Amikor tényleg békés és boldog

Másnap telefonon beszéltem a család egyik felével, akik addigra már megkapták az előre összecsomagolt ajándékokat. Mindegyikhez mellékeltem egy helyes kis verset arról, hogy melyik ajándékot kinek szántam és miért. Egyet be is csomagoltam, de mivel ez is egy órás bénázásomba került, és még így is elég kajla lett, úgy döntöttem, a többit inkább díszzacskókba teszem. Az ember ismerje a korlátait. A versírás valahogy mindig könnyebben ment...  

Ide nekem az oroszlánosat is! 

A család másik feléhez viszont elmentem. Igen, egyedül, gyerek nélkül. Rá a párom és dicső anyósjelöltem vigyázott addig, míg az anyja ünnepi kilengését végezte. Nem kis szervezést igényelt a dolog, mert már előző nap éjféltől minden szoptatás után fejtem egy kicsit, hogy összejöjjön egy adagra való, hiszen szabadulásom kulcsa az volt, hogy elég tej maradjon otthon. A küldetést végül sikerrel teljesítettem, így megelégedve indultam utamra a másik ajándékhalommal. Aztán volt bejgli, meg zsivaj, meg karácsonyi ének, meg minden. Csak egy órányi, mert aztán mehettem vissza, de így is jól esett. Hazafelé pedig gyorsan telefonáltam, hogy minden rendben van-e. Igen, minden oké, a baba evett, jókedvű, minden pöpecül ment. Ám mikor már kezdtem fellélegezni, drága párom bevallotta, hogy mivel a tej egyik fele furán nézett ki, a gyerek helyett a WC-be öntötte. Mit mondjak, a szívem szakadt meg...

Túl tejátrális?

Harmadik nap végül mégis elmentünk családlátogatni. Másik felem két tagú családja közel van, nyugis, és alig várja, hogy ajnározza az unokát. Hát jó. Magamra öltöttem kedvenc napsárga kendőmet, amelyre most egy 3XL-es kabát került, és nekiindultunk. Menet közben azon elmélkedtem, hogy nekem ez a hordozókendős dolog kissé orosz rulett jellegű. Sosem tudom az elején, hogy jól kötöttem-e meg, és ha nem, akkor kínszenvedés az egész út, mert még leánygyermekem popóját is tartanom kell hogy le ne csússzon, ráadásul záros határidőn belül elkezd fájni a hátam, mert máshol terhelem, mint ahol kellene. Persze most is ez történt, kiegészülve azzal, hogy a hatalmas fekete kabát azon kívül, hogy rendkívül előnytelen, még vacak cipzárral is rendelkezik, ami az út felénél középen szétnyílt, aztán se le, se fel... 

Kabát-dráma

Még szerencse, hogy nem mentünk messzire, ezt a fél órát ki lehetett bírni így is. Mikor megérkeztünk volt azért egy kis kalandunk, hogy oldjuk meg, hogy az elakadt cipzár alól kimentsük a gyereket, de aztán kicsomóztam a kendőt, a babát egy elegáns mozdulattal kihúztam felülről, majd mikor már kint volt, megszabadultam a kabáttól is. 

A nehézségek után jött azért jó rész is. Kaptunk finom ebédet, miután őhercegnősége is megkapta belőlem az adagját, és a délután nagy részében mindenki vele foglalkozott, a dédapja pedig szinte folyvást őt csodálta, így aztán módfelett elégedett volt. Persze itt is kaptunk egy halom ajándékot, és sötétedésig maradtunk, aztán elindultunk hazafelé. Út közben megmutattam Eszternek a kivilágított fákat és házakat, ő pedig tátott szájjal bámulta őket. Aztán otthon szép nyugiban számbavettük a szajrét, és élveztük, hogy máskor oly mozgékony csecsemőnket ezúttal nem kell ringatni. Mert hiába a kevés ember, az új környezet és új ingerek azért most is rendesen lefárasztották.

És legjobb baba még mindig az alvó baba   

Ha már bébi is, meg játék is...

Aki jól ismer tudja, hogy imádok játszani. Táblás társasjátékkal, az osztályokkal, számítógépen, telefonon... mindegy, csak játék legyen. És bár a boldog békeidőknek ( amikor a párommal békés szörnyöléssel töltöttünk 1-1 vasárnapot a számítógép előtt) egyelőre vége, a babázással újfajta játékokat próbálhatok ki. Ha akarom, ha nem... Nézzünk is néhányat!

Mi az élet játéka, ha nem ez?

Tej-rodeó:

Mióta Eszter nagyobb lett, már nem olyan egyszerű megetetni, mint korábban. Még egy hónapja is olyan érzésem volt, hogy egy lövészárokban is simán meg tudnám szoptatni tűzszünet idején, mára azonban mindenféle sztárallűröket vett fel az etetés kapcsán. Például csak olyankor hajlandó enni, ha néma csend van, ráadásul délelőtt alig tudok beleerőltetni egy kis tejet. Szóval a tej-rodeó című játékot naponta eljátsszuk kb. hétszer. Két formája van, a cicis meg a cumisüveges, és egyik jobb, mint a másik. Kérdés melyik az egyik... Az első változat menete a következő:

1. Ráteszem cicire, és beírom a telefonomba hány óra hány perckor kezdett enni.
2. Közben mindenféle pózváltás, simogatás és halk drukkolás megengedett.
3. Egy idő után elkezd vonaglani és üvölteni, olyankor gyors büfiztetés következik
4. Tőgycsere, és újabb próbát teszünk.

Kipányvázni ugyan nem szoktam, de az ötlet nem rossz!

Nehezítő tényező, hogy erős a verseny az ujjszopás és a szopizás között, amiből nem mindig én kerülök ki győztesen. De ha szopizás közben eljutunk odáig, hogy már lehunyja a szemét és kényelembe helyezkedik, tudom, hogy én nyertem a fordulót, mert akkor tovább kitart. A rodeó akkor mondható sikeresnek, ha sikerült legalább 20 percig mellen tartani a dedet. Ekkor elkezdem inni az odakészített vizet, hogy pótoljam a leszívott mennyiségű folyadékot. Ha viszont, csak 10-15 percig bírta, akkor jön a cumisüveges folytatás, ami így néz ki:

1. Megmelegítem az előre lefejt tejet, és beleteszem a vitaminját.
2. Megpróbálom beletölteni. Pózváltás, simogatás, bátorító grimaszolás megengedett.
3. A kezdeti próbálkozás után megpróbálom olyan gyorsan mozgatni az üveget, ahogy ő a fejét forgatja, hogy ne kelljen meginnia a tartalmát. Közben biztatom, próbálok a lelkére beszélni, és ha már nem bírom, az apja is kap egy fordulót, mert talán a friss erő és türelem jobban megteszi a hatását...
4. Megszemlélem, hogy a rodeó közben mennyi tej ment a felsőjére, és ha kell, a tiszta felsők illetve az átázás mértéke alapján mérlegelve átöltöztetem.

Lehet, hogy itt szúrom el?

Záró akkord:
Ha sikerül beletölteni a tejet, hangosan megdicsérem, böfiztetem, majd készenlétben tartom a pelenkát, mert utána még egy része általában visszajön. Ha szerencsém van frissen, ha nem, félig emésztve.

Ahogy a nap halad, az etetési idők is hosszabbodni szoktak. Annyira, hogy esténként már eljutunk a 1,5 órás szoptatásig is, amikor viszont egy újabb nehezítő körülmény jelenik meg. Nevezetesen az, hogy a fél liter vizet megiszom az első 40 percben, és utána porzik a vesém. Ilyenkor szoktam telefonos segítséget kérni. Persze, mint tudjuk, bármilyen zaj megzavarja őbabasága zavartalan táplálkozását, így aztán Facebookon küldök egy segélykérő üzenetet a páromnak a másik szobába. Aztán megvárom, míg az aktuális virtuális űrhajóját leparkolja valami nyugis helyre, feláll a gép elől, és akkor kapok vizet. Éljen a modern technológia!

Ismerős az érzés...

A tej-rodeó olykor hosszadalmas és macerás vállalkozásnak tűnik, de megéri, hiszen több nyereménnyel is kecsegtet! Ez lehet boldog babavigyor, hosszabb nyugis időszak a következő etetésig, sőt, akár bónusz alvási lehetőség is! Úgyhogy mindenképpen érdemes próbálkozni! Már csak azért is, mert ha nem teszem, legközelebb jól kikapunk Bab Bertától (védőnéni), hogy nem értük el az öt hónapos tervben előírt gyarapodást.

Pelenka tesztelés:

Egy másik igen gyakori játék, hiszen 7-8 pelenka elhasználódik naponta. Nem vagyok márkahű, ezért aztán mindenféle pelenkát szívesen kipróbálunk, amihez hozzájutok. Így aztán rájöttem, hogy az elvileg ugyanakkora pelenkák is különböző méretűek. Van amelyik alig fér már rá a gyermek popójára, van amelyikben meg elúszik, akkora. Fontos az is, hogy mennyire erős a gumírozás a derék és a combtő részen. Az utóbbi általában egész jó a legtöbbnél, derék részen viszont a drágábbak nyernek, a többinél azon múlik, mennyire erősen tudja az ember meghúzni a ragasztócsíkot. 

Azért még nekem is van hova fejlődnöm...

És ne felejtkezzünk el a dizájn részéről sem! Ez főleg az első két méretnél szórakoztató, mert a gyerek még nem is lát rendesen 3 hónapos koráig, így aztán egyértelmű, hogy ezek a mintázatok az anyák számára készülnek. A decens csíkos és pöttyös mintától kezdve a cuki kacsákig meg sünikékig van minden, de az én kedvencem ebből a szempontból a SPAR pelenkája: nem tudom mit szívhatott, aki tervezte, de a pelenkák főszereplői egy narancssárga csápos szemű sárkány, egy víziló, amelyiknek szkafander sisakja és enyhén delíriumos tekintete van, illetve egy napszemüveges csiga, amelyiknek propeller van a házán.

Nem látszik túl jól, de ezek azok

Javaslataim a pelenkagyártók számára az első méreteknél, melyek az anyák számára készülnek:
- babás viccek
- elgondolkodtató haikuk
- képregény
- vicces, témához kapcsolódó versecskék. Például:

"Mindegy félig üres-e vagy félig tele,

Te szeded ki belőle, hát törődj bele..."

Ez sem rossz ötlet... hátha valaki komolyan veszi, és lesz kistestvér!

 De a pelenka tesztelés lényegi része egy orosz rulett jellegű játék. Tíz esetből nyolcszor semmi komoly, ámde a maradék esetben, jön a nagy rötty. Ez bármikor megtörténhet, akár az éjszaka közepén is, vagy a játszószőnyegen vad forgolódás közepette. A lényeg, hogy masszívan kitölti a pelenkát, és természetesen a korral nő a kihívás is! Na itt derül ki, hogy melyik a pelenka a gáton, megússza-e a többi ruhája vagy nem, és ha igen, milyen mértékben. Ha a combrésznél is kifolyik, az bizony igen nagy szégyen az adott márka számára, és azonnali negligálást von maga után. De olykor a pelenka tetején is átcsap a cucc, sőt egy ízben elől, a köldök résznél jelent meg a jellegzetes színű barnás csík. Na ez utóbbira szerintem senki nem tud felkészülni, nekem sem sikerült rájönnöm a mai napig, hogy ezt a gyermek hogy csinálta.

Ha ilyen biohazard jellegű esemény következik be, lehet röhögve fényképeket csinálni a telefonnal, hogy az ember párjának legyen min szórakoznia munka közben, majd homlok törölgetése után nekiállni, hogy számba vegyük a károkat. Ilyenkor gyors tippelés következik, hogy csak a body, esetleg a nadrág is, vagy még a pelenka is, amin a kis drága feküdt? És aztán toll helyett következik a ruha fosztás, gyors ütemben, és gyakorlatilag fél kézzel, mert a másikkal az ember lánya a bájos utód lábát fogja, hogy egyrészt ne sarkalljon bele a trutymóba, másrészt ne forduljon le pelenkástul a kanapéról, mert ilyenkor különösen szeret(ne) forogni. 

Bébi-perspektíva

A játék következő fordulójában a kihívás az, hogy lehet a mosással a foltot eltüntetni. De ez még a jövő kihívása, mert eddig még sosem sikerült 100%-os teljesítményt nyújtanom ezen a téren. Bár ollóval még nem próbáltam...

Na mi van a kezemben?

Ezt a máig népszerű kitalálós játékot szerintem babák ihlették. 
  Már az első hónapoktól próbálkozunk, hogy néha szétfeszítsük drága gyermekünk többnyire ökölbe szorított kezét, ugyanis a tenyerében és az ujjai között, nagy mennyiségű tenyérkosz található. Ő ezt eleinte nem nagyon kultiválta, most már könnyebb dolgunk van, mert többet nyitja a tenyerét, és így könnyebb hozzáférni. De nagyobb a motiváció is, mert ami a tenyerére kerül azt lenyalja. Más babák előszeretettel szopják az ujjukat, ám a miénk úgy döntött, egy ujjal piszlicsáré dolog foglalkozni, úgyhogy ő az egész öklét szereti a szájába venni, lehetőleg csuklóig. Ráadásul jobb, mint a mágikus henger: 1,5 méteres körzetben az összes hajszálat megtalálja és begyűjti. Ilyenkor örülök, hogy a múltkor elszabadultam a fodrászhoz, és bronzvörösre festettem a hajamat. Szebb ugyan nem lettem tőle, de legalább előbb kiszúrom a kósza hajszálakat.

Cuki, de nem túl higiénikus...

Gondolom a játék a további élet korban egyéb, izgalmas kincsekkel bővül majd: kaja maradék, legó emberke, macska farka, meg még ki tudja. Nem csak a kétbalkezesek, de a babák is nagyon találékonyak.

Diétás ebéd-lelő:

Számomra ez a legkellemesebb és hasznosabb játék. Úgy játsszuk, hogy séta ürügyén jól (és egyre masszívabban) felöltöztetem a gyermeket, leviszem a harmadikról, beteszem a babakocsiba, amit fél kézzel kinavigáltam a babakocsi tárolóból, aztán rápakolom a takarót, a feje alá teszek egy pelenkát, a fejére húzom a sapkát, majd nagyon gyorsan elindulok, mert a sapkát utálja, elkezd üvölteni és felveri nekem az egész panelt. Hacsak nem érzi hirtelen, hogy kocsi van a feneke alatt, és különben is, ebben a hidegben nem is olyan hülyeség a sapka.

Ő sem boldog tőle

Na, mikor ezzel mind megvagyok, elindulunk, és negyed órás séta után "véletlenül" mindig kikötünk a kedvenc kifőzdémnél, ahol kis szerencsével még van napi menü. Ekkor kezdődik az izgalmas rész: mennyit tudok végigenni a három fogásból és milyen sebességgel? Mert ugye leves az kell a tej miatt, a főétel nélkül éhen veszek, a desszert meg... ki az, aki pont a desszertet hagyná ki? No de azért ahhoz nagyon optimistának kell lenni, hogy azt higgyem, szépen, nyugodtan végigeszek mindent.

Gyerek leparkol, takaró leszed, meleg cucc kinyit. Kaja megszerez. Általában viszek magammal egy vészdobozt, mert ha elkezd zokogni menni kell, lehetőleg azonnal. Az első hónapok tanulsága alapján a főételt mindjárt a dobozba kérem, aztán ha nagy mázlim van, akkor legfeljebb ott helyben megeszem a dobozból is, ha meg nem, akkor azt pakolom el, mert egyrészt kisebb az esélye, hogy kidől, mint a levesnek, másrészt... most pont a desszertet hagynám ki?

Néha a nap legjobb része...

Így aztán a baba folyamatos méregetésével gyorsan nekiesem a levesnek. Ha mocorog növelem a csapás számot, ha nyöszörög is, fél kézzel kocsit tologatok, a másikkal kanalazok. Felgyorsulnak az események, egyre izgalmasabb a játék, és kigyullad a kis lámpa az agyamban: vajon marad-e még idő a desszertre? Mert legszívesebben nyilván azzal kezdeném, de anyukám belém nevelte, hogy az csak a végén jön. Vagy a dobozos történet miatt esetleg a közepén, de semmiképp nem az elején.

Jó, nem gond, a leves kis adag, menni fog. Különben is, két tesóm van, vész esetén igen gyorsan tudok enni. És mi a vész, ha nem ez?

Gyerek tovább sír. Kiveszem, megvigasztalom. Közben a desszertre gondolok. Ha nem hagyja abba, azt is el kell csomagoltatnom, és csak hazaérés + etetés után jutok hozzá, ami akár 1,5 óra is lehet! Nehéz döntés.

De ha szerencsém van, egy idő után elálmosodik, és akkor végre befejezem a levest, és nekieshetek a rég áhított sütimnek is. Ha pedig nagyon nagy mázlim van, nincs éppen más a kifőzdében, akkor az eladó lány, aki már messziről megismer minket, és véletlenül pont odavan a babákért, megjelenik, és elgügyörészik a babámmal, mialatt én suttyomban mindent elpusztítok. Hát csoda, hogy ez a kedvenc helyem?

Éljen a teli pocak!

Egyszóval, bár az élet továbbra sem könnyű babával, szórakozásban, de legalábbis játékban nincs hiány. És azért szintet is léptünk már, mert a "Miért sír a baba" és a "Mi van a pelusban" című játékokban kezdek egészen jó pontszámot elérni. Jöhetnek az újabb kihívások!

Ha még nem jöttél volna rá... :-)

Az idő továbbra is iszonyatos sebességgel rohan. Eszter a jövő héten már 4 hónapos lesz, elérte a 6 kilót, és rohamos ütemben fejlődik. Tegnap még csak egy magatehetetlen kis csomag volt, akit csak etetni meg altatni lehetett (az előbbit nagyobb, az utóbbit kisebb sikerrel), ma meg már folyamatosan gagyarászik, nagyokat nevet, megmarkolja a felé nyújtott játékokat, sőt a napokban már meg is fordult, hátról hasra, majd hasról hátra. A helyzet az, hogy egyre jobban odavagyunk érte. Hogy Agnes szavaival éljek: "annyira cuki, hogy belehalok!"

Igen, ez az Agnes

És miközben rengeteget változik, azt veszem észre, hogy ez nem csak rá igaz, hanem rám is. Mert például sosem gondoltam volna, hogy ha valaki telibe hány, ahelyett, hogy felháborodnék, rámosolygok, és megdicsérem, milyen pompásat büfizett. Vagy, hogy minimális alvás után is rá tudok mosolyogni reggel, hiszen ő is mosolyog. Aztán, hogy napjában ötször félrevonulok, hogy "úrrá legyek a fejetlenségen" és tejet állítsak elő egy pohárba. Ráadásul már van, hogy több, mint egy decit sikerül kisajtolnom egy nap alatt a szoptatás mellett. Ez a része annyira abszurd, hogy az esti fejést általában jól megérdemelt rajzfilmnézéssel kötöm egybe, a párommal meg folyvást azzal szórakoztatjuk egymást, hogy kapcsolódó szavakat keresünk, mondjuk arról, hogyan múúúlatom az időt. 

Ha nem is ilyen múúútatós helyen

  Felsőtestre is gyúrok: játszva és fél kézzel emelek egy 6 kilós izgő-mozgó babát napjában 25-ször, és meg sem kottyan! És egyre inkább úgy érzem, egész jól bírom a kezdeti nehézségek után, hogy a saját életemben és fontossági sorrendemben innentől az enyém már csak a második vagy harmadik hely lesz az eddigi első helyett.

Vajon ő hány kiló lehet már?

Persze egymástól is sokat tanulunk. Már tudja, hogy ha felé nyújtom a kezét, azt várom, hogy hozzáérintse a sajátját, és akkor pacsit adunk egymásnak. Én is tudom, hogy ha ficereg és felfelé ágaskodik az ölemben, azt várja, hogy a karjánál fogva tartsam, miközben ő kitámaszt és állni próbál az ölemben, széles vigyorral az arcán, mert nagyon élvezi, hogy már erre is képes. Már tényleg képes vagyok a különböző sírásokból nagy valószínűséggel rájönni éppen mi a baj, és azt is tudom, hogy  vész esetén egy kis hasra fektetéssel annyira le tudom fárasztani, hogy utána alszik még 1,5 órát, hogy végre én is pihenhessek.

Lufi nélkül is boldog

És a gyakorlati dolgok mellett még rájöttem egy pár dologra, amit igenis érdemes megtanulni egy kisbabától. Biztos nem én vagyok az első, aki ezeket megfigyelte, hiszen a Bibliában is ott van " Legyetek olyanok, mint a gyermekek, mert övék a Mennyek országa!" De most végre megértettem, hogy milyenek! Épp ezért leírom mire jutottam. Nyilván nem elsőként, de legfeljebb a filozófus okostojások gúnyos mosollyal abbahagyják a blogom olvasását.

Belső béke bébi módra

- Biztos, hogy nem attól fognak jobban szeretni, hogy viselkedsz és mit hordasz, hiába állítják ezt számtalan műsorban, újságban meg egyéb helyen. A kisbabáknak a félig emésztett tej miatt olykor erős szájszaguk van, 
hangosan böfögnek, nagyokat finganak (főleg amikor hason fekszenek), mégis mindenki imádja őket. Ráadásul olyankor a legcukibbak, mikor max egy pelenka van rajtuk.

Na mit mondtam?

- Mi az, amit egy bébi először csinál reggel, mikor felébred? Mosolyog! Bizony, még akkor is, amikor randa idő van, esik, és borús az ég. De ő egy mosollyal köszönti az új napot, és azt, aki reggel fölé hajol. Nálunk ez mondjuk tipikusan én szoktam lenni. És nem, nem azért, mert tudja, hogy mindjárt enni kap. Olyankor is mosolyog, amikor még nem éhes, és megy neki kávé nélkül is. Egyszerűen örül az új napnak. Nem tudnánk ezt néha mi is megtenni az állandó kesergés helyett, hogy megint fel kell kelni? 

És nekem van ilyen sajátban is :-)

- Már korábban is megfigyeltem, hogy egy babának nehéz állni a pillantását. Komoly arccal, rezzenéstelen tekintettel, teljes valójával figyel. Mindent és mindenkit. Képes fél óráig tanulmányozni a saját kezét és az ujjait, és teljesen lenyűgözi, hogy mozgatni tudja őket. Ők aztán tudják mi az igazi figyelem! Nyilván később, amikor a világ már kitárul nem tudnák így feldolgozni azt a rengeteg információt, de ... belegondolunk, hogy mi felnőttek milyen nehezen figyelünk bármire is? Állandóan négy-öt dologgal foglalkozunk egyszerre, és ebből legalább három egyáltalán nem fontos, miközben ami igazán az lenne, arra már nem jut elég figyelem.

Na jó, ráindultam ezekre a füles sapkákra. Ez van.

- Végre értem, mit jelent a szó, "édesdeden alszik". Mert az én édes dedem nagyon tud aludni! Kitárt karokkal, teljes bizalommal és semmi mással nem törődve alszik. Még nem az a magába gubózó, védekező testtartással mindenkit kizáró, nyugtalanul forgolódó valaki, akit egy csomó minden nyomaszt, amikor végre elengedi a napi mókuskereket. Hogy őszinte legyek, kicsit irigylem ezért, és nagyon remélem, még sokáig ilyen marad. Persze ennek érdekében  meg akarom védeni mindentől és mindenkitől. Ez is olyan anya dolog lehet. 

Én is akarok ilyen édesdeden aludni!

- És, hogy megint a Bibliánál maradjunk... kissé átértékeltem ezt az "Apádat és anyádat tiszteld!" parancsolatot is. Mert ha belegondolok, hogy ezt annak idején ők is végigcsinálták velem, aztán meg még az öcsémmel meg a húgommal is, hát... le a kalappal. Gondolj bele! Még a legmagabiztosabb és leghíresebb ember is volt valaha kicsi és törékeny, és volt valaki, aki erőt és fáradtságot nem kímélve virrasztott mellette, cserélte a pelenkáját, és megdicsérte, ha szépet büfizett. És ha így nézed, azért kissé másképp látsz mindent. Nem igaz?

Azért annyira nem lázadok, mint Freddie...

Most, hogy a dolgok kezdenek rendeződni, a régi életem lassan újra kopogtat az ajtón, és én tárt karokkal várom vissza. Bár szintén babás kolléganőmmel még elvétve sóhajtozunk azon, milyen szép is lenne eljutni egy moziba vagy színházba, a helyzet már határozottan nem tűnik reménytelennek! Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy egyrészt nem félek már kimozdulni a gyermekkel, másrészt lett szabadidőm, amit az olyan kötelező programokon kívül, mint amilyen a bébicuccok vasalása meg a mosogatás, olyan dolgokkal töltök, amikkel régen is. Újra kezdtem például a spanyol tanulást. Bizony! Aki nem hitte volna, kiválóan lehet szavakat tanulni fejés közben. Ha elég nagy a pohár, mert különben mellé megy, de ez elenyésző kár a tudás oltárán.

Na igen. Életről és moziról álmodom...

Ráadásul ünnepélyesen jelentem, szereztem kismama bérletet, és a hétvégén tömegközlekedtem! Családostul. Bizony! Szerencsére a múlt héten meglátogatott egyik kisgyerekes ismerősöm, aki elkötelezett hordozókendő hívő, és végre kiokított, hogyan tudom helyes napsárga kendőmmel úgy magamra kötni a kölyköt, hogy ne essen le. És mivel a puding próbája az evés, ki is próbáltam, és bár elsőre nem volt még tökéletes a dolog, de nagyon élveztem, hogy a rengeteg cucc meg macera helyett, ami a babakocsizással jár, úgy jutok le a parkba, hogy a kendőn és a babán kívül persze, csak a kulcsom meg a telefonom van nálam.

Az én kendőm is ilyen, de a magabiztos mosoly még hiányzik

Mikor ezt így sikerült abszorválnom és gondolatban büszkén megveregettem a vállamat, kiderült, hogy a hétvégén meg kell látogatnunk a dédszülőket, merthogy eltelt már két hónap és még nem látták a jövevényt, ráadásul van rá esély, hogy egyikük (a párom nagyapja) nem sokára a kórházi koszton tengődik majd, úgyhogy jobb, ha sietünk. Normál esetben ilyenkor szólok apukámnak, aki egy idő után megjelenik a kocsijával, és elvisz minket oda, ahová akarjuk. De ebben az esetben sajnos nem volt ilyen jó dolgunk, mert az öcsém gyorsabb volt, és már elkérte a kocsit, hogy könnyebben tudjon költözködni.

A kocsi tovatűnik, de nélkülünk

Így aztán leültünk gondolkodni, hogyan tovább. Mert a két dédszülő hál' Istennek egymás közelében lakik, de ha nem kocsival megyünk, akkor addig minimum 1 hév és két villamos visz el minket a célpontokig, ami azért babakocsival elég macerás lenne. De mit nekem babakocsi, már tudok hordozókendővel is szaladgálni - mondtam én.( Ja. Egyszer valóban volt rajtam...) 

A régi életemből a bátorságom még mindig megmaradt, úgyhogy elővettem a kendővel adott használati utasítást, és röpke negyed óra alatt, miközben a párom hangosan biztatott, illetve huzigálta a kendőszárakat hogy jobban tartsanak, a pelenkázó cuccal és némi plusz ruhával útnak indultunk mindhárman.

... vagy legalább emelni

Mikor végre sikerült a gyermek lábát is jó helyre suvasztani (asszem) el is aludt, úgyhogy nem volt különösebb gond. Bár a hévmegállóban azért még igazítottunk egyet a kendőn.

Menet közben újfent hálát adtam a remekül működő pedagógus gyerekemért, mert kattoghatott a hév, szirénázhatott a rendőrautó, ő úgy aludt, mint a tej. Kiderült számomra, hogy az idősebb néniknél még mindig a népszerűségi lista tetején állunk, mert most is megszólítottak, csak már az iránt érdeklődtek, mennyi idős a csöppség. Aki azért hordozókendőben nem is volt már annyira csöpp, mert elérte az öt kilót. 

Ha a villamos nem is aluszik, de legalább a gyerek a villamoson

Így aztán viszonylag kevés viszontagság árán befutottunk a párom nagyapjához, aki a többiekhez hasonlóan azonnal elolvadt a dédunokájától, és vagy egy óra hosszát csodálta. Azért csak annyit, mert utána elérkezett az etetési idő. Szerencsére a kaja mindig nálam van ugye, úgyhogy átvonultam szoptatni a másik szobába. Ez alatt a párom meg a nagyapja bőszen poharazgattak, hiszen még nem volt idejük koccintani az új jövevény egészségére. Utána én is ürítgettem, de csak a baba pelenkáját, utána viszont elindultunk a másik dédszülőhöz is.

Elég szolidan, de csak megvolt ez is

Ezúttal a sikeren felbuzdulva használati utasítás nélkül kötöttem fel a kendőt és a gyereket, de kiderült, hogy azért ennyire nem kellett volna nagyképűnek lennem, mert ahogy megtettünk pár métert, a feneke határozottan elkezdett lefelé tendálni. Ez azért is volt gond, mert előtte megláttam egy cukrászdát, ahol természetesen azonnal kompenzálni akartam, hogy én már nem is poharazgathatok, és ezért szert tettem két gombóc fagylaltra. A hátralévő két megállónyi távolságot úgy tettük meg, hogy egyik kezemben a tölcsért egyensúlyoztam, karommal tartottam a gyerek fejét, a másik kezemmel meg a fenekét nyomtam fölfelé, hogy le ne csússzon. Még szerencse, hogy közismerten elég gyorsan szoktam fagylaltot enni.

Ha már lúd...

Végül aztán csak elevickéltünk az én nagymamámhoz is, aki szintén nagyon örült, hogy látja a babát. Rajta kívül csak anyám és két testvére volt a környéken, ami tiszta mázli, mert errefelé, a sztenderd a 10-12 rokon, aki épp véletlenül erre jár és benéz, lévén anyámnak négy testvére van, és közülük kettőnek is 4-4 gyereke született. De ők éppen valami futóversenyen voltak. Itt is elvoltunk egy órát, majd megint átmentem a másik szobába szoptatni, és ez alatt anyám a párommal társalgott. Szerencsére csak találtak közös témát, mert ugyan az anyám egy földtől elrugaszkodott művészlélek, a párom meg egy rendkívül realista kocka, de mindketten képtelenek életre rúgni magukat, ha nincs kávé a közelben, így aztán kávé és kávézó tippeket cserélgettek egymással, míg a baba békésen szivornyázott. Szerencsére az idegen környezet éppúgy nem veszi el a kedvét az evéstől, mint a zaj az alvástól. Az én lányom...

Nahát! Lett közös témájuk!

Innen már "csak" haza kellett jutnunk. Addigra már sötétedett, és egyre hidegebb lett, a villamos is elment az orrunk előtt, úgyhogy negyed óra sétával elballagtunk a másik vonalig. A gyerek továbbra is békésen aludt, ellenben én hulla fáradt voltam, a párom meg szokás szerint halálra aggódta magát, hogy meg fog fázni a háta, merthogy az szabadon van. Minden meggyőző erőmet latba vetettem, hogy ne adja oda a saját felsőjét hát melegítés céljára. Ez ugyan gáláns tett lett volna, de a baba hozzám simul és az én immunrendszeremből adok át neki a tejjel napi hétszer, a páromat viszont jó pár éve ismerem, és tisztába vagyok vele, hogy egy ilyen akciótól a végén ő fog megfázni, és akkor a tejmelegítés mellett neki is hordhatom majd a forró teát meg a gyógyszereket. A dilemmát aztán az oldotta meg, hogy eszembe jutott az a  flanel pelenkaféle, amit az anyósjelölttől kaptunk az első állomáson. Ezt ráterítettük még a baba hátára, és mindenki megnyugodott, mi pedig szép lassan hazajutottunk. Otthon azért mindenki kapott egy meleg fürdőt, mit ne mondjak, kedvenc utódunk a máskor utált fürdést több, mint élvezettel fogadta.

Bizony, a mi kiscicánk egyre jobban szeret fürödni

Az már csak hab a tortán, hogy végre, 10 hónap után először zumba órára is eljutottam! Majdnem sírtam a meghatottságtól, hogy végre ugrálhatok. Mondjuk a dolog egész napos tervezőmunkát igényelt, mert egyrészt találnom kellett valakit, aki addig vigyáz a babára (ismét csak anyósjelölt), másrészt egész nap azzal szórakoztam, hogy tudom kitolni az etetési időket úgy, hogy pont beférjen az a 1,5 óra, amikor nem vagyok otthon. Némi nosztalgiával gondoltam azokra az időkre, mikor az döntötte el megyek-e edzésre, hogy van-e kedvem hozzá, de aztán rájöttem, hogy kit érdekel? Van egy gyerekem, és mégis csinálhatok olyan dolgokat, mint ezelőtt! Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, innentől minden babás blogomhoz csatolok egy valamilyen módon kapcsolódó zeneszámot, és visszamenőleg is kiegészítettem az eddigieket. Mert bizony, most már van időm! Ilyenekre is...

Alszik a baba, cincognak... a szülei?

Valamit jól csinálunk. Most, hogy végre fogadóképessé váltunk a babával, és elkezdtek jönni a barátnők is, miután meglátják Esztert instant elolvadnak, aztán elkezdenek azon gondolkodni, hogy talán mégis akarnak még babát. Lassan szerződtetem magunkat valami "Te is akarsz gyereket!" jellegű reklámfilmbe...

Valami ilyesmi...

Mert az a helyzet, hogy igaza volt annak, aki azt mondta, az első hat hét után könnyebb lesz. Ezt üzenem az utánam érkezőknek is. Sőt, ami azt illeti, nekem már az első négy hét után is könnyebb lett. Bizony! 

Mert először is, minden bölcsész szertelenségem dacára beadtam a derekamat, és egyrészt egy "Ez szopás" feliratú leckefüzetben buzgón jegyzetelem az etetések idejét meg a teli pelenkák számát, másrészt elkezdtem rendszerességre törekedni. Ha három óránként kell etetni, akkor annyi. Nyilván éjjel nem, a mazochizmus továbbra is távol áll tőlem. És mit tesz Isten? Ahogy az első gyenge időrendi próbálkozásoknak nekikezdtem, a babám mindjárt rájött, hogy utálja, ha ébresztgetik, így aztán olyan pontosan elkezdte tartani a három órákat, hogy az órát is hozzá lehetett igazítani. Fel is vetettem az apjának, hogy bevezethetnék harmadik keresztnévnek a Schaffhausent, de akkor már tényleg nem férne el a személyijében, az egyebekről nem is beszélve. Minden esetre ez arra is jó, hogy ha eltérő időpontban siránkozik, már tudom, hogy az éhség nem lehet a baja, és eggyel kevesebb a tippelési lehetőség. Egyébként leggyakrabban a teli pelenka a nyerő.

Majd óra lesz a jele az óvodában

Másodszor, minden vészmadarak károgása ellenére, lett tej. Továbbra sem vagyok egy tejcsárda, de az igényeknek próbálok eleget tenni. Délutánonként méregetem, hogy mennyit ehetett, mert olyankor kevesebb van, és csak akkor kap tápszert vagy lefejt tejet, amikor tényleg szüksége van rá. De ez max 2 alkalom naponta.

Mérlegelj és dönts!

Most már nem fáj annyira a szoptatás sem, legfeljebb az elején, viszont rájöttem, hogy ezek a 3/4 órák kiváló és nyugodt alkalmat teremtenek egy kis dekadens olvasásra is. Végre használom az e-book olvasómat, mert  olyan előnyei vannak, mint hogy nem zavarja a lapozás a gyereket, és sok könyv fér rá, így ha menet közben befejezek egyet, mindjárt nekieshetek a következőnek. Ezért aztán mióta Eszter megszületett, már 18 könyvet olvastam el. Ezek többsége ugyan ponyva, de most, hogy többet alszom és kezd visszatérni az agyakapacitásom, lassan majd nekiállok az Anna Kareninának is.

Én minden éjjel megrendezem. Általában hajnali 3 és 5 között...

És nagyon fontos az is, hogy egyre cukibb a gyermek. A kezdeti mosolygrimaszok mellett most már valódi teli szájas és széles vigyorokat produkál. Meg kell zabálni! Rájöttem, hogy egy ilyen fogatlan babavigyor magasabb cukiság faktorral bír, mint egy kosárnyi vizslakölyök. Nyilván elfogult is vagyok, mert hát a saját ugye mégis csak. De ehhez jönnek még a bársonyos babatappancsok, meg a hurkás combocskák... és máris mindenki elalél, aki meglátja. Kicsit ugyan levon a dolgok értékéből, hogy sokszor a széles vigyor abból ered, hogy éppen sikerült túlcsordulásig teleraknia a pelenkáját, vagy derékig telibe hánynia magát is meg engem is, de ez tényleg elenyésző.

Cukiságra felkészülni!

Természetesen az apja is el van mosva tőle. Én meg mindkettőjüktől így együtt. Mert rájöttem, mi a válasz a nagy kérdésre: Miért megy tönkre annyi kapcsolat a gyerek születése után?
A helyzet az, hogy az ember lánya, főleg ebben az első hat hétben, a létező legrosszabb formáját nyújtja. A kialvatlanságtól hisztis lesz, türelmetlen és depresszív, ráadásul sokszor még olyan alap dolgokra sincs idő, mint a fésülködés, a hajmosásról nem is beszélve. Amíg a Maslow piramis első két szintjén sem vergődünk túl, a romantikázásnak lőttek, és azért valljuk be, ez így nagyon más, mint a gyerek előtti (gy.e.) időszak, amikor az ember nem tudott betelni a másikkal.

Az angolban erre külön kifejezés van.: Baby blues

Akárhogy is nézzük, ez egy új és elég traumás helyzet, és ha előtte nem volt elég erős a kapcsolat, akkor ebbe bele is bukik. Ha viszont elég erős volt, akkor van rá esély, hogy most még erősebb lesz, hiszen ha együtt oldunk meg egy ilyen krízist, az mindenképpen erősíti a kölcsönös megbecsülést és a bizalmat. És úgy tűnik, legalábbis eddig, hogy nálunk pontosan ez történik. Attól ahogy a párom bánik a babával és velem, azt hiszem újra kezdek beleszeretni. És most, hogy ez első megrázkódtatáson túl vagyunk, újra megjelenik az életünkben, hogy milyen jó is együtt. Más, mint eddig, mert már hárman vagyunk, de ez nem von le az értékéből. Sőt!

Hátha holnap majd lesz...

Miután hazaértünk a kórházból, és az útra kapott cukros vizünk is elfogyott (azzal nyugtatják a babákat a kórházban az első napokban), kiderült, hogy a kórházi baba a demo verzió volt, sok alvással és kevés nyafizással, de otthon ez valahogy megfordult. Főleg azért, mert kiderült, hogy jön a hideg front, és a baba már a hasamban is érzékeny volt rá, de idekint meg aztán pláne.

Hamar rájöttem, hogy az egyetlen módja az életben maradásnak, ha alszom amikor ő alszik, és nem lázadok, ha hajnali fél egykor, háromkor és hatkor keltenek, hogy azonnal teremtsek elő némi szopiznivalót, de ez csak olyankor működik, amikor nincs front. Amikor van, akkor az alszom amikor ő alszik nem működik, mert helyette ébren van, és torka szakadtából üvölt.

Hang nélkül sem szívvidító...

De miért? Beszélni nem tud, a Most mutasd meg még nem túl erős oldala, szóval marad a tippelés. És amikor már a) evett b) tiszta pelenkát kapott c) karba vetted d) mondókáztál/énekeltél/rimánkodtál neki és még mindig semmi foganatja, akkor jön a vegytiszta kétségbeesés. Ami hatványozott, ha az ember masszív alváshiánnyal küzd, és nincs ideje se enni, se inni, mert egy üvöltő csecsemő lenyugtatása mindezt felülírja. Nem véletlenül intézte ezt természet ősanyánk úgy, hogy ennél idegesítőbb hang ne sok legyen az emberi fül számára. Mondjuk tény, hogy a szüléssel kapásból ledobtam tíz kilót, azóta meg fogytam még kettőt, mert az evés valahogy perifériára szorult. Jelzem, nagyjából először eddigi életemben.  Ráadásul továbbra is száguldoznak a hormonok, ami miatt olyan dolgok miatt is elérzékenyülök, amik hétköznapi ember számára teljesen semlegesnek tűnnek. Szóval teljesen kifordultam önmagamból.

Edzőcipő helyett szoptatós melltartó, az óra meg mindegy mit mutat

Ami a szoptatást illeti... kezdem azt hinni, hogy a brosúrákon látható gyermeküket mosolyogva szoptató anyák fotói mind retusáltak. Merthogy ahhoz képest, hogy a bájos csecsemőnek egy fia foga sincs, állati erősen tud harapni/ vákuumozni. Ezen a bimbóvédő se sokat segít, de anélkül meg a csillagokat látom. A ráharapás után enyhül a dolog valamelyest, de azért eléggé embert próbáló a dolog. Ráadásul, mint kiderült, majdnem hiába csinálom végig az egész tortúrát, mert a kórház óta sem lettem egy tejcsárda.

Erről beszéltem! Tuti retusált!

Hiába mértük a gyereket, csak fogyott minden nap, így aztán mikor jött a védőnő szülés után, (nem Bab Berta, hanem egy kedves, fiatal csaj, aki éppen helyettesítette - sajnos csak egy hétig) azt mondta, iziben el kell kezdeni a tápszeres pótlást, mert utódunk helyes kis zsírpárnái kezdenek jelentősen megcsappanni. Kapjon 30 ml-t, és azt ki lehet egészíteni a szoptatással, aztán majd meglátjuk mi lesz.

A bűnös

Az lett, hogy bár a gyerek nem fogyott tovább és kiéhezett piranhaként vetette magát a tápra, ahogy híre ment a dolognak, mindjárt jöttek a rokonok és ismerősök a tanácsaikkal, és kiderült (már megint), hogy természetesen mindenki sokkal jobban ért a témához, mint én, és persze nem késlekedik megmondani a tutit. Még az öcsém is, aki ugye pasi, így aztán nem túl valószínű, hogy a megfigyelésnél valaha is közelebb kerül a témához. Így aztán megkaptam, hogy a tápszerrel tönkreteszem a gyerek immunrendszerét egy életre, és ördögi körbe kerülök, ami által soha nem jövünk majd le róla, hogy a bimbóvédő miatt nem jön rendesen a tej és így nem is fog termelődni, hogy igyak tejsegítő gyógyteát, illetve ne igyak mégsem, mert hasfájós lesz tőle a gyerek, hívjak szoptatási tanácsadót, és különben is, hogy lehet, hogy nekem nincs tejem, mikor anyámnak olyan sok volt annak idején!? A végére persze az lett, hogy összeomlottam és ott zokogtam (ld. még hormonok és alváshiány), mert milyen anya az olyan, aki hagyja éhen veszni a gyerekét és műkajával eteti igazi helyett?

Ismerős a helyzet...

De szerencsére vannak olyan kisbabás barátnőim, akik nem rég szültek és szintén kevés a tejük, így aztán ők megnyugtattak, hogy az immunrendszert a kevés anyatej is erősíti, a többi miatt meg úgysem érdemes stresszelni, mert vagy beindul vagy nem, de ez nem akarat kérdése. Így aztán rájöttem, hogy van pár ember, akinek teljesen felesleges az "És mi a helyzet veled meg a babával?" kérdésre őszintén válaszolni. Tudom, nem ez a megoldás, de a túléléshez jól jön.

Mikor ebben végre megnyugodtam, és a baba is szépen beállt a három óránkénti tápszer + szopi menetrendre, Bab Berta hazaért a szabadságáról, és első útja hozzánk vezetett. Bejelentés nélkül és pont akkor érkezett, mikor végre 3 óra küzdelem után rávettem a gyereket, hogy elaludjon, így aztán nem voltam túl boldog. Felverte a gyerkőcöt, megnézte, ő is adott pár tanácsot, aztán közölte, hogy menjek be hozzá szoptatni, hogy megnézze mennyit szopik. Így is történt.

Nos, a jó hír az, hogy a kórház óta, ahol még nem volt mérhető a szoptatás eredménye, most már mérhető! De csak alig. A baba nem szopik elég vehemensen, és nem is csoda, mert összesen egy dekányi tejet tud összeszivornyázni alkalmanként. Így aztán Bab Berta heveny fejcsóválás közepette duplájára emelte a tápszer adagot, engem meg ágyfogságra és napi 4 liter folyadék ivására kárhoztatott. Az ágy ellen semmi kifogásom, de még soha semmiből nem ittam meg 4 litert, úgyhogy ezt nem tudom hogy kivitelezem majd. Minden esetre tápszerből vettem még két dobozzal, mert így azért jelentősen emelkedni fog a kereslet és hosszú lesz a hétvége.

Próbálkozni azért szabad

Persze, hogy mennyire, azt nem gondoltam. Merthogy drága gyermekünk még sosem látott életének eddigi 2 és fél hete alatt egyszerre ennyi kaját, és hirtelen nem nagyon tudott vele mit kezdeni. A benyakalás még csak ment valahogy, de aztán még percekig bugyogott vissza a száján a lötyi, utána meg újabb 2-3 óra nyafi következett, amíg a belei is napirendre tértek a dolog felett, illetve a felesleg megjelent teli pelenkák formájában. Üzenet az agynak: ha valamit változtatunk, azt inkább érdemes hétvégére időzíteni, mert így a "Nessum dorma" (=Senki sem alszik) mellett szegény páromnak még a munkahelyén is helyt kellett állnia, és lassan ez így már intravénás koffeinnel sem sikerül neki.

Így jobban hangzik, mint babasírással

 De egyéb iránt példásan viseli ezt az apaság dolgot, már remekül meg tudja nyugtatni a dedet, ami nagy segítség, mikor éppen a "Nők a teljes idegösszeomlás szélén" aktuális változatát mutatom be három óra eredménytelen gyerekhiggasztás után, lelkesen fürdet, és sokkal ritkábban lázad, mint mondjuk én. Pelenkázni ugyan továbbra is nekem kell, de soha nagyobb bajom ne legyen. Fog ez menni! Csak az elejét éljem túl...

Jó dolga lesz, na...

Ha jobban belegondolok, még a szöveg is stimmel valamennyire...

Szóval ott tartottam az előző blogom végén, hogy felvittek totál bekábítva az Őrző nevű szobába, és közölték velem, hogy másnap délelőtt láthatom majd a gyerekemet. De mivel innentől a babát nem kell várnom már tovább, ez már egy másik bloghoz tartozik...

Mondanom sem kell, nagyjából 1,5 óránként felocsúdtam a delíriumból, és érdeklődni kezdtem hány óra van. Biztos a nővérkék agyára mentem már, de ha az ember kába is, meg időérzéke sincs, az ilyen. Aztán végre csak reggel lett, és akkor... megtudtam, hogy a császár műtéte nem vészes, de ami utána van, na az nagyon durva.

A jótékony homály és ami utána van...

Laza tíz perc alatt valahogy felküzdöttem magam ülő helyzetbe, addig is úgy fájt a hasam, hogy azt hittem berosálok. És ez még semmi volt ahhoz képest, amikor felálltam, és megpróbáltam kimenni a mosdóba... ráadásul lement a vérnyomásom, szédültem, és azt hittem mindjárt elájulok, szóval végül az egyik nővérke segített, hogy zuhanyozni tudjak. Nem tartozik életem dicső pillanatai közé, az biztos. Az a vicc jutott eszembe a nyugdíjasokról, akik csigát gyűjtenek. Mire lehajolok, a csiga huss...! Na ez pont ilyen volt, de csak a kínomban röhögős részig jutottam.

Minden esetre nem volt mese, menni kellett, mert a babák meg a további kórterem egy másik szinten volt. Az őrzőben még volt rajtam kívül három, már korábban megismert császáros anyuka, szóval kedélyesen elpoénkodtunk azon az "ámokfutáson", amit rendeztünk, mire leszenvedtük magunkat a másodikra.

Úti célunk és főhadiszállásunk

Mivel tömeg volt, ezért a kétágyas kórteremről szólt vágyálmom szintén dugába dőlt. Volt ötágyas kórterem, cuftig feltöltve, és kész. WC a folyosón, papír akkor, ha viszel magaddal, légkondi és függöny az ablakon nuku, viszont hőségriadó volt végig a három nap alatt, úgyhogy ráolvadtunk az ágyunkra. Én az ablak mellett kaptam helyet. A mi szobánk különlegessége az volt, hogy ötünk közül hárman voltunk császárosok, és mindenkinek lánya volt. Mikor végre megkaptuk őket, konstatáltam, hogy valahogy az enyém tűnik a legnagyobbnak.

Mert nem sokára megkaptuk őket. A babám egy nagy, átlátszó falú műanyag kocsiszerűségben aludt, ahogy a többi baba is. Szépen felöltöztették a csecsemős nővérek, és teljes biztonságban érezte magát. Mint kiderült, ha alszik, ágyúval sem lehet felébreszteni, ami végül is jó jel!

A baba kabin

Én viszont hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni. Olyan hihetetlen volt, hogy ő az én babám! Egy ilyen nagy baba rugdosott, még az előző nap is! És most itt van, ismeretlen ismerős, és továbbra is össze leszünk kötve, csak valahogy másképpen, mint eddig.

Aztán nem sokára jöttek az első rokonok, úgyhogy - fél kézzel a hasamat szorítva, másikkal meg a kocsit tolva- kiballagtam, hogy megmutassam a vadi új jövevényt. Mindenkinek nagyon tetszett, fotózkodtak, gyönyörködtek, odaadták a szajrét, amit hoztak, aztán végre elmentek, én meg ledőlhettem egy kicsit aludni. Hulla fáradt voltam. Ez amúgy a többi napon is így volt, de szerencsére a seb minden nap jobb lett egy kicsivel.  

Szintén nem az enyém, de a hangulat hasonlít

Délután általában jöttek a csecsemős nővérek, és elláttak minket infóval. Megmutatták hogy kell pelenkázni (mondjuk ebben profi voltam, mert még élt bennem az emlék, hogy pelenkáztam a húgomat kamaszként), és szoptatni (ezért viszont hálás voltam, mert csak elméletben volt meg a dolog)

Lassan kiderült, hogy egy sajátos szubkultúrába kerültem. Itt nem számít mivel foglalkozol, van-e eszed, humorod, szépséged vagy bármid, amivel a kinti világban érvényesülni tudsz. Csak egy dolog érdekes: tudsz-e szoptatni vagy nem. És a helyzet az, hogy a mi párosunk halmozott hátránnyal indult, mert nekem nem nagyon volt tejem, a baba meg elég hamar elvesztette az érdeklődését ahhoz, hogy kitartóan vákuumozzon. Hogy lesz ebből bármi...? Az elején tényleg nem tudtam. Maradt a kórház által bekevert cukros víz, és az egyre növekvő kétségbeesés. És a helyzet az, hogy akinek a sebe is fáj, meg a hormonjai is csúcsra járatottak, az ilyen helyzetben tényleg masszívan kétségbe tud esni. Főleg akkor, ha olyan családban nő fel, ahol az egyik leginkább főben járó bűnnek az számít, hogy ha valaki, akit szeretsz, éhen marad a környezetedben...

Az elérendő cél

Így aztán minden nap jártam a csecsemős nővérek nyakára hogy mit kellene csinálnom, és próbálkoztam. Kiderült, hogy van valami műanyag izé, amit fel kell tenni, és ettől a gyerek könnyebben rácuppan a cuppannivalóra. Úgy hívják, hogy bimbóvédő. Úgyhogy másnap vetettem egy olyat a párommal, és hajrá. Csodák csodája, működött! Ezzel a baba már vidáman szivornyázott. Sok mindent még nem tudott, de elég lelkes és kitartó volt, szóval gondoltam, majd megjön a másik része is. Mindenki azt mondta, a sok próbálkozástól megindul a tej is.

A bimbóvédő

Meg is indult, de csak a harmadik nap táján. Addigra az én lelkes csecsszopóm, már volt, hogy 1,5 óráig nyomta egyhuzamban. Gondoltam, akkor azért már csak van valami! De mikor megmértem etetés előtt meg után is, kiderült, hogy ez alatt az idő alatt egyetlen grammot sem szedett magára. Szóval valami van, de nem az igazi.

Nekem ez a mondat mindig az ő hangján szólal meg...

Minden esetre, mire letelt a kötelező 72 óra, már sokkal bizakodóbb voltam. Rutinszerűen mentem a reggel hatos injekcióért, amivel a vérhigítót kaptuk, meg a napi három vérnyomásmérésre is. Esténként fájdalomcsillapítót osztottak, de az első napot leszámítva már nem kértem, mert a seb egyre kevésbé fájt, néha már tudtam járni egyenes derékkal is. A kisbabám is egészen példásan viselkedett: sokat aludt, keveset sírt, és bár néha dührohamot kapott, hogy alig jön valami, de kitartóan próbálkozott, a tej előcsalogatásában, és végül a bimbóvédőn már mutatta is pár tejcsepp, hogy jó úton jár. 

De azért a helyzet az, hogy nagyon vártam már, hogy végre hazamehessek. Az utolsó nap reggelén, a szobatársakkal örömmámorban (és persze a saját izzadságunkban) úsztunk, hogy végre olyan helyen leszünk majd, ahol nem kell percre beosztani, mikor ki zuhanyzik, lesznek olyan extrák, mint a redőny, nem érdeklődnek állandóan arról van-e már székletünk, és nem kapunk oltást hajnali hatkor. Persze azért kaptunk még egy receptet, hogy további tíz napig higíthassuk a vérünket, de mi ez ahhoz képest, hogy szabadulunk! Végre rendes ruhát vehettem az agyonizzadt szoptatós hálóing helyet, és visszatérhettem a való világba! Ami azért már sosem lesz olyan, mint eddig volt, mert most már itt lesz velem a lányom is, és akárhogy is nézzük, ezzel az életem  alapjaiban megváltozik. De erről majd legközelebb...